2016 február
"Óráknak tűntek a percek, míg vizsgáltak, nekem pedig a torkomban dobogott a szívem és potyogtak a könnyeim. Nem láttunk semmit, egy üres petezsákon kívül, és én tudtam, hogy ez nem jó jel. Ilyenkor már látszódnia kellene valaminek. Meredten néztük a falra szerelt tévén a nagy üres semmit és közben minden tervünk, a határtalan boldogság, amit éreztünk, egy pillanat alatt omlott össze. Nyeltem a könnyeim és rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, amikre hiába kerestem választ, nem találtam. Csend volt, csak az én visszafojtott sírásom hangja hallatszott. Arra gondoltam, hogy ez velünk nem történhet meg! Éreztem minden tünetet, tudtam, éreztem hogy itt van velünk a kisbabánk! Csak sírni tudtam, és képtelen voltam elfogadni a tényt, hogy nem leszünk szülők. Kegyetlen az élet. Mi voltunk a legboldogabbak a világon és ezt a boldogságot, a reményt, és minden tervünket egy pillanat alatt elvették tőlünk. Ezt a babát soha nem fogjuk megismerni, soha nem tarthatjuk a karunkban, soha nem ölelhetjük magunkhoz. Soha nem láthatjuk az arcát, nem érezhetjük az illatát. Nem vigasztalt, ha valaki azt mondta, hogy ennek így kellett történnie. Mert lett volna egy kisbabánk és valami olyan dolog történt vele, aminek nem kellett volna megtörténnie. Soha, senkinek nem kívánom, hogy átélje azt, amit nekünk kellet. Egy részem meghalt, megszűnt létezni... Vártunk arra, amit nem akartunk, hogy bekövetkezzen és mindent megtettünk, hogy a természet maga oldja meg, hogy a kis csodánk, akire mindennél jobban vágytunk, elmenjen magától... de a természet nem oldotta meg, és műtéttel fejezték be az első terhességem, ami igazán még el sem kezdődött. Rettenetesen féltem és fájt, hogy ez kellett történjen ahhoz, hogy tovább léphessünk. Nem mondtuk el sok mindenkinek, azt, hogy min mentünk keresztül, mert minden egyes "biztos okkal történt" és "minden jóra fordul" mondattal megforgatták a kést a szívünkben. Mert nem tudhattuk, hogy tényleg okkal történt, és hogy tényleg minden jóra fog-e fordulni. A testem hónapokig nem tért magához, mert a szervezetem többszörösen meg lett erőszakolva. Hirtelen, pár perc alatt elvették a terhességem, úgy, hogy a testem fel sem fogta mi történik vele. Képtelen voltam feldolgozni a történteket és mindennél jobban vágyakoztam rá, hogy visszakapjam a terhességem."
Persze, a mai eszemmel már tudom, hogy ha az első babánk megmarad, akkor Emma nem lenne. Ő a mindenünk, semmi nem fontosabb nála, és nem tudnék nála jobban senkit szeretni. Életem legnehezebb időszaka volt ez, úgy éreztem senki nem ért meg engem és semmi nem fogja tudni feledtetni velem a történteket. Valóban, elfelejteni tényleg sosem fogom tudni, a mai napig gondolok arra, mi lett volna, ha... és mikor a kezemben fogtam a pozitív terhességi tesztemet, ami Emma érkezését jelezte, nem tudtam felhőtlenül boldog lenni, később pedig nem tudtam egy vizsgálatra sem rettegés nélkül bemenni, anélkül hogy arra gondoltam volna, hogy biztosan valami baja történt a kisbabámnak. Mikor napközben kevesebbszer éreztem a rúgásait, mindig egyből a legrosszabb dologra gondoltam, ami csak történhetett volna vele. Nem tudtam felhőtlenül, izgatott boldogsággal végigcsinálni a terhességem. Nem ment. Az ember óvatosabban bánik a képzelőerejével, már ami a pozitív jövőképet illeti, mikor ilyen veszteség éri. Persze nyugtatgattam magam, hogy kétszer ugyan oda nem csaphat a villám, de igazán csak akkor lélegeztem fel, mikor meghallottam Emma hangját, amikor felsírt.
"Talán a legméltatlanabbul kezelt gyász, egy baba elvesztésének gyásza. Amióta világ a világ, asszonyok ezrei veszítik el várva-várt kisbabájukat a várandósság, vagy a szülés során. Ez a közös asszonyi sors azonban rejtve marad, kevés szó esik róla, amíg magunk is nem válunk egy ilyen szomorú veszteség átélőjévé, nem is tudjuk milyen csapás lehet ez egy nő életében."
/Singer Magdolna/
