Igény szerinti szoptatástól a tápszerig

2018. augusztus 02. - BBFruzsi

A szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, ugye te is hallottad már, nem is egyszer?! Számomra nem volt az, és nem hiszem, hogy ezzel egyedül én lennék így, az anyukák között. Nem, nekünk nem indult gördülékenyen, és ami a befejezést illeti, arra sem épp a happy end jelző illik...  Valahogy a terhesség alatt nem készültem fel erre teljesen (bár hogy is lehetne könyvekből a szoptatásra felkészülni?!)

Emma születése után, már a kórházban töltött első napon kisebesedett a mellem, így minden szoptatási kísérlet elég nagy fájdalommal járt, de nagyon szerettem volna, hogy sikerüljön, így összeszorítottam a fogam és próbálkoztam tovább. Ha akkor tudtam volna, hogy már a mellretételt is rosszul csinálom... Gondolom ez is közrejátszott abban, hogy a tejem be sem indult a kórházban, tökéletesen tisztán emlékszem arra, hogy fél óra szoptatás után -10  és -20 gramm szopizott mennyiségeket mérlegeltem. Borzalmas volt látni Emma kicserepesedett száját, egyszerűen tudtam, hogy éhes.

Hiába vánszorogtam ki a császárhegemmel a folyosó legvégén traccspartizó csecsemős nővérekhez segítséget kérni, csak azt kaptam meg, hogy olyan nincs, hogy nem indul be a tej, csak idő kérdése, illetve mikor végre bejöttek (többszöri kérés után) hozzánk, hogy megnézzék, mégis mit csinálok rosszul, megkaptam, hogy "ilyen mellekkel anyuka, maga sosem fog tudni szoptatni." Kb. Köpni-nyelni nem tudtam, csak néztem magam elé, arra gondolva, "ez most komoly?!" És már ekkor úgy éreztem megbuktam, mint nő és anya. Se megszülni nem tudtam a gyerekem, se szoptatni nem fogom tudni az életben (ilyen mellekkel  ugyebár...)

Csak tápszer recepttel engedtek haza a kórházból, utasításként azzal, hogy esténként kiegészítésnek adjam (wtf?! semmi tejem nem volt) a zárójelentésre pedig ráírták, "lactáló emlők". Otthon az első dolgom volt (leszámítva a küszöb átlépését követő hatalmas, kétségbeesett sírást), hogy elkészítsek Emmának egy adag tápszert,  hogy végre ehessen. Meg is ette az egészet, én pedig keresztet vetettem a szoptatásra és láttam a lelki szemeim előtt a tápszeres babámat. Aztán Emma végigaludta az éjszakát, és vele együtt én is. (mondjuk ilyen azóta sem volt)

Reggel sokkal tisztábban tudtam gondolkodni, és a 3 napos kórházi nem evés, nem alvás, és folyamatos kattogás után kicsit visszanyertem önmagam, bár a hormonoknak hála, azért közel sem teljesen. Azt viszont tudtam, hogy Emma nem lehet tápszeres baba. Nem, és kész. Aztán beugrott... Azoknak az anyukáknak, akiknek korababáik születnek, és valamiért nem tudnak szopizni, hogy indul be a tejük?! Fejés... Szóval ezt kell tennem. Kölcsön is kaptam pár órán belül egy gépi mellszívót és másfél napon keresztül 3 óránként fejtem összeszorított fogakkal.. meg is lett az eredménye. Másnap este olyan égető fájdalom állt bele a mellembe és a hátamba, ami semmi mással nem összetéveszthető. Tudtam, hogy sikerült. A rengeteg fejésnek köszönhetően úgy bedurrantak a melleim, hogy folyamatos forró vizes borogatás mellett is tele voltak csomókkal. Első lépés pipa, tej már van, nem is kevés. Emma szerencsére ezután elég hamar megtanulta nagyra nyitni a száját, és elegedett is volt szopik után, szépen hízni kezdett, 2 héttel később pedig visszanyerte a születési súlyát. Írhatnám, hogy itt a vége, fuss el véle, ezek után minden szuperül ment, bár 3 hónapos koráig nagyjából tényleg így volt. Aztán derült égből villámcsapásként jött a szopisztrájk, amiről mindaddig azt sem tudtanm, mi fán terem.

Napra pontosan 3 hónapos volt Emma, mikor egyik napról a másikra teljesen elutasította a mellemet. 3 hónapos korban a babák életében hatalmas változások következnek be, növekedési ugrás, vége a negyedik trimeszternek, rájönnek, hogy anyán túl is van világ, és rengeteg az érdekes látnivaló... nekünk ehhez pluszban társult egy fantasztikus cumizavar. 5 hetes korától elalváshoz kapott játszócumit  Emma, mert az erős tejleadó reflexem (igen, ilyen is van, király, igaz?!) miatt nem tudott komfortszopizni, félálomban folyton félrenyelt, köhögött, fulladozott, ezért döntöttem úgy, hogy ha befejezi az evést, cumit adok neki a mellem helyett. Ez a dolog 3 hós koráig semmilyen gondot nem okozott, működött a cumizás a szopival párhuzamosan. Nagyon ketségbe ejtő volt a helyzet, július közepén, a kánikulában a 3 hónapos babám egyáltalán nem akart enni. Azonnal szoptatási tanácsadóhoz fordultam, aki felvilágosított arról, hogy ez valószínűleg a cumi miatt alakult ki. Egyáltalán nem egyedi az eset, viszont felkészített rá, hogy eltarthat 3 napig, de akár 3 hónapig is, míg visszaédesgetem Emmát a mellemre. Mindenesetre tegyük el a cumit, és amíg helyre nem áll a rend, Emma kapjon lefejt tejet fecskendőből vagy itatópohárból, de semmiképpen sem cumisüvegből.

1 hét cumimentesség és éjjel-nappal szoptatás/fejés után úgy tűnt, Emma már szívesen szopizik újra. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, hogy ennyivel megúsztam, és a legboldogabb ember voltam a világon, hogy újra szoptatni tudtam őt. De korai volt az öröm. Pár nap után minden szopisztrájk tünet visszajött, és Emma csak éjjel, álmában akart szopizni. Újra előkerült a fecskendő, amivel szenvedés volt az etetés, minden korty között sírással jelezte, hogy gyorsabban adjam, mert éhes... próbálkoztunk a svéd itatópohárral, amiből a napi szinten fejéssel töltöt, keserves munka eredménye, a kincset érő anyatej fele, vagy még nagyobb része Emma nyakában landolt. 

Egyre feszültebb lettem. Minden etetés közeledtével görcsbe rándult a gyomrom, soha annyit nem sírtam, mint ez alatt az időszak alatt. Mindig megpróbáltam először szoptatni, de Emma egyre kevesebb ideig és egyre kevesebb mennyiségeket evett, én meg feladtam a fecskendős etetéseket, és elkezdtem cumisüvegből adni neki a tejemet. Borzalmas érzés volt, hogy a cumisüveget elfogadta, engem meg eltolt magától. Üvölteni tudtam volna, és belül ezt is tettem... meghasadt a szívem. Ahogy teltek a napok, egyre nehezebben tudtam mellre tenni Emmát, és szépen lassan elértünk ahhoz a ponthoz, hogy már csak éjszaka, álmában szopizott. Minden nap 6-8 alkalommal üresre fejtem mindkét mellemet, hogy anyatejjel kaphasson, és minden egyes alkalommal egy kicsit belehaltam ebbe. Nem fizikailag volt megterhelő, hanem lelkileg. 

Sok mindenkivel beszéltem erről akkor, de még a hozzám legközelebb álló családtagok sem értették meg, miért veszem ezt a dolgot annyira a szívemre, minek nehezítem meg az életem, miért nem adok Emmának inkább tápszert, hiszen annyi baba kap már a születésétől fogva, mégsem lesz semmi baja. Én pedig nem értettem, miért nem értik. A szoptatás nekem nem pusztán Emma etetését jelentette.  Nagyon különleges és szoros kötelék volt köztünk, azt éreztem egyetlen vagyok számára és boldogsággal töltött el, hogy meg tudtam adni ezt nem csak neki, hanem magamnak is. Önzőség lenne? Lehet...  de ebben a dologban sikerélményem volt. Aztán hipp-hopp ez sem maradt meg nekem. Szétszakadtam millió parányi részre belül, minden nap marcangolt a tudat, hogy nem tudom szoptatni a lányomat. Pedig nem én döntöttem, hanem így alakult. Mégis magamat hibáztattam. Egy idő után már éjszaka sem akart szopizni Emma, így nagyjából 5 és fél hónapos korában végleg abbahagytam a szoptatását.

Rengeteg tejem volt, ez még nehezebbé tette a helyzet feldolgozását. Szerettem volna anyatejjel táplálni Emmát minél tovább, de néha szörnyen megviselt, hogy ezt csak úgy tudom elérni, ha naponta legalább 3 órát azzal töltök, hogy fejek, és persze a vele töltött időmből kellett áldoznom, rengetegszer zajlott úgy a fejés, hogy melléültem a földre és úgy próbáltam vigasztalni, mert nyűgös volt, de tudtam, hogy csinálnom kell, mert pár óra múlva éhes lesz, és oda kell adnom neki azt az adagot, amit éppen akkor fejtem amikor sírni kezdett. Ördögi kör...

 Teltek a hónapok, és egyre közeledett a hozzátáplálás megkezdésének időpontja. Az volt a kitűzött célom, hogy minimum 6 hónapos koráig Emma kizárólag anyatejes baba legyen. Sikerült. A fagyasztó pedig tele volt a pluszban eltrakott anyatejes aventes poharakkal... 

Sok mindenkitől megkaptam, hogy nem értik, miért kínoztam magam, de rengeteg elismerő szót is kaptam a fejéssel kapcsolatos kitartásom miatt, viszont megérteni azt, hogy min mentünk keresztül csak az tudja, aki át is élt hasonlót.

Emma 8 és fél hónapos koráig még kiegészítésként kapott anyatejet a fagyasztóból. A fejést kb. 7 hónapos korában abbahagytam, és azzal, hogy eltettem a fejőgépet, hatalmas tehertől szabadultam meg. Mintha kicseréltek volna. 

Kudarcként élem meg a szoptatást a mai napig, és nagyon remélem, hogy a második gyerekemnél nem fog előjönni ilyesmi, de abban is biztos vagyok, hogy ha mégis így lesz, -mert sajnos nagyon sok esetben nem az anyukán múlik a szoptatás sikere,- nem fogom magamat testileg, de méginkább lelkileg kikészíteni amiatt, hogy a gyerekem anyatejes lehessen. Emma gond nélkül elfogadta az első pillanattól kezdve (6 hónapos korában) a tápszert, amit fokozatosan vezettem be nála, majd 2 hónappal később már minden cumisüveg anyatej adag helyett tápszert kapott. Ugyanolyan boldog, kiegyensúlyozott baba a mai napig, és úgy gondolom, hogy ez az egész engem sokkal jobban megviselt, mint őt.

Utólag belátom, hogy sokkal nagyobb szüksége van Emmának egy boldog, felszabadult anyukára, mint arra hogy x hónapig anyatejet kapjon. Emlékszem arra, hogy a férjem mennyire boldog volt, hogy ő is kiveheti a reszét az etetésből, és ez a mai napig így van. Nincs jó vagy rossz út, és hihetetlen nagy szerencse, hogy létezik a tápszer, mint megoldás az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre. Ne ítélkezzünk, ne gyűlölködjünk, mert nem tudhatjuk, hogy ki mennyit küzdött, kinek mi a története. 

 screenshot_20180802-160728_instagram.jpg

 

A bejegyzés trackback címe:

https://emmavalazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr6614083195

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.