Elképzelés... és a valóság, Emma születésének története

2018. április 28. - BBFruzsi

Volt egy csodaszép kép a fejemben, mikor Emma még a pocakomban volt. A felkelő nap fényében ültünk a nappaliban ketten, ő nem sírt, én nem voltam fáradt, mosolyogtunk egymásra, és ahogy a finom, babaillatú kislányomat magamhoz öleltem, még az ablakon át azt is láttam, hogy a díszcseresznyék virágoztak az utcánkban. Nagyon idilli, túlzottan is, (mivel a nap csak késő délután süt be a nappalinkba) .... és, mert azóta sem történt ilyen :) Nagyjából ugyanígy dőlt meg az összes többi tervem és elképzelésem, amit kismamaként szőttem, és jöttek helyette teljesen más élethelyzetek, események, mert ha valami spontán és tervezhetetlen, na, a gyereknevelés az. 

Így volt ez Emma születésével is. Én biztos voltam benne, hogy előbb fog érkezni, már a kórházi csomagomat is összepakoltam a 30.hét környékén, és az utolsó hónapban minden vizsgálatra magammal vittem, gondolván, én innen már csak Emmával a karomban megyek haza. De ő már akkor is igazi kos volt, makacs, és önfejű, úgy gondolta, neki ne mondja meg senki, mikor is szülessen meg, és mivel a kórház, ahol született nem is hagy sok várakozási időt a terminus túllépése után, a 40.hét 4.napján burkot repesztettek és megindították Emmát élete addigi legkalandosabb útján. Ezt sem pont így képzeltem el, minden nap vártam a fájásokat, és, hogy mikor folyik már el a magzatvíz, hogy bepattanhassunk a kocsiba ahol férjem segít légzőgyakorlatokat végezni a kórházba vezető úton, odaérve pedig már épp csak kitolási szakasz van hátra a szülésből. Attól függetlenül, hogy végül nem így lett, és a folytatást sem úgy képzeltem el, ahogy a valóságban megtörtént, még életem legszebb napjaként emlékszem vissza rá.

Emma végül 8 óra vajúdás után, császármetszéssel született meg, mert én az oxitocin mellett is fájásgyenge voltam, neki pedig túl nagy volt a feje, és nem tudott lejjebb haladni, egészen fent a gyomromnál éreztem a rúgásait. Többször leesett a szívhangja, nekem pedig oxigént kellett kapnom. Hiába nyomtam, nem történt változás, bármennyire próbálkoztunk. Egy idő után már komolyan elkezdtünk aggódni Emma testi épségéért, ezért, mikor az orvosom szólt, hogy készüljünk fel, mert császár lesz, nem tud többet várni, szomorúak voltunk, de közben tudtuk, hogy ez azt jelenti, hamarosan (bár nem úgy, ahogy eredetileg elképzeltük) megszületik a kislányunk. Kilenc hónapnyi komplikáció mentes terhesség, és egy egészséges kisbaba mellett nem kockáztathattuk meg azt, hogy valami baja történjen az utolsó pillanatban. Hirtelen teljesen felgyorsultak az események, anyukám, aki addig kint várakozott a szülőszoba előtt, bejött hozzám, hogy lássa jól vagyok-e, és lelket öntsön belém (bár teljesen jól voltam, csak nagyon vártam Emmát...!) aztán áttoltak a műtőbe, előkészítették a műtétet, megkaptam az érzéstelenítőt, eltakarták paravánnal a hasam, majd szóltak, hogy  belevágnak (szó szerint... upsz, bocsi ez kissé morbid). A férjem a plexi mögül nézte, ahogy Emmát világra segítik. Nagyjából 2 perccel később pedig meghallottam a világ legszebb hangját, a kislányom sírását, és belőlem is kitört a sírás. Felemelték és megláttam a csodaszép arcát és a feje tetején a hatalmas nagy hajkoronáját, és azt hallgattam, hogy mindenki csodálkozott, micsoda frizurája van (és ez azóta sem változott) Elvitték lemérni és megmosdatni, aztán visszahozták, hogy jobban megnézhessem és megpuszilgassam, ő pedig elkezdte szopizni az arcom! Aztán amíg befejezték a műtétet a férjem megkapta, hogy magára tehesse és megkezdődhessen az aranyóra. Én is csatlakoztam hozzájuk, ahogy toltak vissza láttam, ahogy a férjem a kezében tartja Emmát és hallottam, ahogy könnyes szemmel azt mondja, hogy tökéletes. Azt mesélte, hogy mikor odaadták neki nagyon sírt, de ő azt mondta neki "szia Emma" és abbahagyta a sírdogálást! Felismerte a hangját! Ezután még 2 órán keresztül együtt voltunk hárman a szülőszobán, miközben Emma végig nagyon ügyesen szopizott. Aztán jött a homokzsákos hasnyomkodás, amitől rettenetesen féltem, mert kismamaként a szülőszobai látogatásunk során pont elkaptam egy császáros anyuka felkiáltásának hangját, amikor rátették azt a bizonyos homokkal teli zsákot a hasára. Szerintem nekem nem fájt annyira, mint neki, mivel nem kiabáltam, ráadásul a leghatásosabb fájdalomcsillapító gyógyszer volt a tulajdonomban, Emma. Minden fájdalom megszűnt, mikor a kezemben foghattam és csodálhattam őt! 

blog.jpg

A kórházban töltött három napunkról nem írnék részletesen, mert nagyon depresszív hangulatú lenne tőle a poszt, viszont van egy-két emlék, amit fontosnak tartok megemlíteni. Két olyan anyukával kerültem egy szobába, akik spontán szültek. Borzasztóan irigykedve néztem rájuk, mennyire könnyen mozognak és látják el az újszülöttjeiket, nagyon szomorú voltam és tehetetlennek éreztem magam, mert mindenben segítséget kellett kérnem tőlük, és a csecsemős nővérektől. Alig tudtam kikelni az ágyból, a szoptatás pedig lehetetlennek tűnt a húzódó sebem miatt. Küzdöttem, Emma sebesre harapta a mellem, rettenetesen fájt, a tejem nem indult be, köszönhetően a császárnak, a rengeteg gyógyszernek és hormonnak, amit infúzión keresztül kaptam. Rettenetesen aggódtam amiatt, hogy Emma kiszárad, éhen hal, borzalmas dolgokat gondoltam, és mikor sírva vonszoltam ki magam a folyosó legvégén lévő csecsemősökhöz, hogy lemérve Emmát szembesüljek vele, -20 grammot szopizott,(???) láttam a cserepes száját, a száraz kis bőrét, és biztos voltam benne, hogy éhezik. Azt éreztem, senki nem ért meg engem. Nem tudtam sem enni, sem aludni. Úgy vártam a hétfőt, hogy elmehessünk onnan, mint a messiást. Úgy éreztem, ha otthon lehetünk, majd minden sokkal könnyebb lesz, beindul a tejem, nyugodt leszek a saját megszokott környezetemben, a családommal körülvéve. A lábam teljesen feldagadt, zokniban és fürdőpapucsban indultam útnak, bár ez akkor pont nem érdekelt, csak azt akartam, minél gyorsabban tűnjünk el a kórházból, nehogy meggondolják magukat a hazaengedésünkkel kapcsolatban... :) Hazafele minden úthibánál és kátyúnál (amiből ugye nem szenvedünk hiányt) felszisszentem, és végig összeszorítottam a fogam... bár otthon sem mentek maguktól a dolgok, és a lakásunk küszöbét átlépve zokogásban törtem ki, a kusza hormonjaimnak hála, azért pár nap alatt helyrerázódtunk. Persze a tej is beindult, és Emma sem halt éhen. Bár sokan a szoptatást is a világ egyik legtermészetesebb és magától értetődőbb dolgának tekintik, nálunk nem volt az, és biztos vagyok benne, hogy nem csak nálunk volt így, és hogy a legtöbb nőnek van nehézsége a szopival kapcsolatban, de ez a tapasztalatom megér egy külön posztot, mert van miről mesélnem. 

Sosem gondoltam, hogy császárral fogok szülni, és ha egyszer lesz Emmának testvére, szeretném majd megpróbálni természetesen világra hozni, addig pedig jó lenne találni egy olyan orvost, aki VBAC párti és támogat ebben, és nem mondja azt élből, hogy ha az első gyerekem császáros volt, akkor meg sem próbálhatok spontán szülni. Nem gondolom, hogy úgy kevésbé fáj, nincsenek illúzióim, egyszerűen csak tudom, hogy úgy a természetes. Nem vagyok császár ellenes, de önként sosem feküdnék újra kés alá, ha nincs rá szükség, és nem is igazán értem azokat a nőket, akik ezt teszik. Ez egy életmentő nagy műtét, hiába számít rutinnak. Hiszek abban, hogy képes vagyok én is (minden más egészséges nővel együtt, akinek komplikáció mentes a terhessége) természetesen szülni, és nem szeretnék kimaradni ebből a csodálatos élményből! Mindentől függetlenül Emma születése tényleg szép emlékként él bennem, és nem cserélnék senkivel. Ez a mi történetünk, és biztos vagyok benne, hogy minden okkal történt úgy, ahogy. :)

196cff4ad8178304beb332cb07152ad2.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://emmavalazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr8713874916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.